2016. június 13., hétfő

Huszonnyolcadik fejezet - Luke Hemmings?!

/Brynn Carrington/

Elég kényelmetlen a kórházi ágy, nem is vártam jobbat. Régebben szerettem itt lenni, addig sem kellett elviselnem az otthoni dolgokat, de mára megváltozott a helyzet. Egyedül akarok lenni, sőt nem is akarok sehol, semmit, csak meghalni, hogy megszűnjön a fájdalmam. Az a tizennégy nap le sem telt, megszegtem az ígéretem.
- Mit akarsz ezzel mondani? - tudakolja idegesen. Rossz még nézni is, hogy így viselkedik a közelemben. Olyan furcsa. Nem néz a szemembe, nem ér hozzám. Örökre elvágtam magam tőle ezzel a kudarccal. Mert ez kudarc, nem kísérlet.
- Szeretném, ha nem keresnél többet. Amióta találkoztunk, csak rosszabb lett az életem, és annyi dráma van benne, hogy már szavak sincsenek rá - fáj kimondani a szavakat, sőt a háromnegyedük nem is igaz. Az ő érdekében meg kell tennem. Nincs szüksége egy depressziósra.
- Tényleg? - hangja elcsuklik, nem akarja elhinni, amit kiejtettem a számon. Hát, van egy rossz hírem, én sem. Azt akarom, hogy minden rendbe jöjjön, és végre boldog lehessek vagy vele, vagy nélküle. 
- Tudod mi a vicces? Hogy az emberek akkor kezdenek komolyan venni, amikor meghalsz - ingatom a fejem csalódottan, miközben ő tágra nyílt szemekkel vizslat. Tán nem így gondolja? - Vagy te másképp gondolod? - vonom kérdőre.
Egy pillanatra elvörösödik, amitől nevetni kezdek. Szóval nem. Lehet, hogy nincs is véleménye róla.
- Szerintem a halállal még ráérsz. Inkább... - nyel egy hatalmasat, látom, ahogy mozog az ádámcsutkája. - Kérlek. Kezdjük újra. Esküszöm, nem fogod megbánni. Kérlek.
Álmodok, vagy a nagy Luke Hemmings tényleg könyörög nekem? Hű. Nem is nagy, inkább magas. Ha ezt felhozom neki, akkor megsértődik? Válaszolnom kellene neki?
- Mondj valamit, léci! - néz rám csalódottan, de én csak lehunyom szemeimet. Ha azt mondom neki, hogy meg bocsátok, olyan, mintha a karjaiba vetném magam. Meg kell tanulnia, hogy nem minden lány dobja el a bugyiját egy apró mondatért. Mondja ezt egy olyan lány, aki sztriptízbárban dolgozik. Viszont, ha nem teszem, akkor elveszítem, és lehet, hogy soha többé nem találkozunk.
- Ha azt nyilatkozom, hogy megbocsátottam, akkor mit teszel? - vonom fel a szemöldökömet, ő pedig látványosan elkezdi törni a fejét. Ennyire nehéz lenne? Vagy csak nem tud mit válaszolni?
- Megvárom, míg jobban leszel, aztán elkezdek veled pörögni a folyosó közepén - jelenti ki, de csak egy hümmögést kap. Ez nem olyan gáz, mint amire számítottam.

- Kérem, nagyon vigyázzon rá, rendben? - hallom kintről az orvos szövegelését, ahogy magyarázza Luke-nak, ne merjen egyedül hagyni, mert a végén még meg találom ölni magam. Hű. Kis biztonsági felügyelet, ezt nevezem. Biztos túl tudnék járni az eszén. Meg amúgy is, nem lehet folyton a nyomomban.
- Megteszek minden tőlem telhetőt - ígéri meg az idősebb fickónak, mire elfintorodok. Akár most is ki tudtam volna nyírni magam, ha nagyon akarom, mellette semmiség lenne. De nem kéne kellemetlen helyzetbe hoznom. El tudom képzelni, az újságban mennyi cikk jelenne meg, őket pedig teljesen lejáratnám. Ha már az én életem szar, ne legyen az övé is.
Belépnek a helyiségbe, én pedig minden mozdulatukat figyelemmel kísérem. Máris mehetek haza? Hát ez... Nagyszerű, mondjuk szép szóval. Várjunk csak...
- Doktor úr! - kiáltok utána, mielőtt eltűnne.
- Igen, Miss Carrington? - jön vissza.
- Maga... Öhm. Nem kezelte Mr és Mrs Harrisont? Mark és Angel - segítem ki, miután értetlen fejet vág. Szóval az utolsó reményemnek is annyi?
- Ó, a stwwardess-t, és a pilótát? Dehogynem! Bár annak több, mint két éve - tűnődik el, de nekem egyből felcsillan a szemem, és könnyezni kezdek.
- És... meg tudná mondani, merrefelé találhatom meg őket?
- Nagyon sajnálom, Miss Carrington, az egyik tavalyi repülőgép-szerencsétlenségben életüket vesztették - arcán őszinte érzelem tükröződik, akárcsak az enyémen.
Könnyeim patakokban kezdenek folyni az említett testrészemen, és mintha a szívemet millió darabra próbálnák szétcincálni. Soha többé nem lesz egyben, ez már biztos. Az egyetlen titkos kívánságomnak is lőttek. Csak utoljára szerettem volna őket látni, ha többször nem is. Most pedig itt vagyok, készen állok, és kiderül, hogy soha nem fog sikerülni. Én miért nem tudtam róla? Miért nem hallottam soha, egyetlen egyszer sem, hogy beszéltek volna róla az utcán?!
- Brynn - suttogja nekem Luke, aztán int az orvosnak, hogy hagyjon magunkra. Egyszerűen nem tudom felfogni. Morzsolják a még érző szervemet, a fájdalom lyukat mar a testembe. Luke szavai ólomsúlyként nehezednek rám, mintha magukkal akarnának rántani. Fáj hallgatni őket. Fáj éreznem, fáj még csak lélegeznem is.
Egyszerűen nem tudom, és nem is akarom felfogni. Gyűlölnöm kéne őket, de nem megy. Szeretem a szüleimet, akármennyit is ártottak nekem az örökbe adással, vagy bármi mással. Mindig vigyáztak rám, és titokban rájuk gondoltam. Hiába leszek majdnem fél év múlva húsz éves, szükségem van rájuk. Hiányoznak. Elmaradt az az elengedhetetlen anya-lánya beszélgetés, nem volt, aki felvilágosítson, nem volt, aki jó útra tereljen, és megmentsen az összetöréstől. Nem volt alkalmunk ezekre, hiszen egy tizenkét évesnek hiába magyarázza az ember a lehetetlent.
Füleimre tapasztom kezeimet, és úgy sírok, mint egy nyávogós picsa, amikor nem kapja meg a legújabb IPhone-ját. De nem nézek le senkit. Neki is lehetnek problémái, nem hordom le, ahogy az emberek egymást szokták. Rosszabb lesz minden, és nem hagyhatom, hogy olyanná váljak; bunkó faszfejjé. Mintha pánikroham törne rám. A szokásos bőgés helyett csak hüppögés marad, ami belülről cincál szét, és nem hagyja, hogy abbahagyd. Mintha meg akarna fojtani. Egy fekete lyukká változott minden érzésem, és félő, hogy soha többé nem fogok úgy érezni, ahogy kell.
Luke végigsimít a jobb kezemen, s megpróbálja elhúzni arcom elől, de nem hagyom. Nem láthat így, amikor ki vagyok bukva. Amikor nem érzem azt, hogy élnem kellene, mert azokat is elvették tőlem, akiket mindennél jobban szeretettem, hiába töltöttünk együtt mindössze tizenkét apró-cseprő évet. Alig maradt meg belőle valami. Hiába próbálok visszaemlékezni, alig sikerül. Egy-két emlékkép bevillan, nem több.
- Hagyj itt, kérlek! Menj el! - zokogom, miközben felhúzom térdeimet magamhoz, és körülölelem őket. Arcomat közéjük fúrom, s egyenetlen szívverésem, szipogásom hallgatom, ami borzasztó. Megszoktam már, de valahogy egyre rosszabb lesz. Elgyengültem. Nagyon, és ennek most lesz meg a hátulütője. Nem fogok kibírni semmit.
- Brynn! Ilyenkor nem szabad magadba zárkózni. Hagyd, hogy segítsünk! - mondogatja halkan, hiszen most egy hangos szótól is képes lennék összeesni. Ha állnék.
- Nem, Luke. Tévedsz - nézek gyönyörű kék íriszeibe. - Nincs szükségem ilyenekre. Szimplán egyedül akarok lenni - mosolygok rá, mikor egy picit csillapodik a hüppögésem. Ő nem mosolyog vissza, teljesen más elképzelése van a dologról.
- Nem, nem akarsz. Csak azt, hogy ne lássalak így - amint kimondja a mondatot, elásnám magam a föld alá. Ezalatt a pár hét, majdnem egy hónap alatt annyira kiismert, mint én magamat sohasem. Nem tudom, hogy csinálja, de már az elejétől fogva veszélyesnek tűnt. Jó emberismerő, én pedig félek az ilyenektől. Attól, hogy ha kiismernek, megint fájni fog. - Nem tudom, mennyit hallottál abból, amit mondtam neked az ágynál, amikor kómában voltál, de minden szava igaz. És nem szeretném, ha elzárkóznál. Engedd, hogy segítsek, és nem bánod meg! Mit veszíthetsz?
Nem tudod, Luke, mennyit. De igazad van. Semmit sem. Nincs már semmim.
- Én? Már semmit - nevetek fel kényszeredetten, de mikor rájövök, mit csinálok, azonnal elhallgatok, hiszen nem illik ide. - Kimennél egy kicsit? Összepakolok.
- Csak ne csinálj semmit, oké? - néz rám aggódva, amitől kicsit jobban érzem magam, de nem tudja tompítani a fájdalmamat, amit érzek. Akárhogy próbálkozik, ő számomra csak egy fiú, akit akár szeretek, akár nem, elérhetetlen lesz. Szipogva bólintok, de nem nézek a szemébe. Tudom, hogy az a lélek tükre, hülye én sem vagyok. Minden érzelmemet látná, és teljesen kiismerne. Nem kell az nekem. Így is többet tud rólam, mint bárki más. Még Adam sem ismer ennyire.
Megvárom, míg kimegy, én pedig átöltözök abba a ruhába, ami a fürdőszobába van rakva. Semmi csicsa, egy egyszerű fekete atléta, cicanadrág, és egy vadonatúj fehér cipő, amibe szerelmes lettem első látásra. Adidas. Nem tudom, honnan van, ha Luke vette, esküszöm, úgy nyomom a képébe, ahogy ő rakta ide. Nem fogadok el ilyesmit. Az jele lenne annak, hogy érdeklődök iránta. Márpedig ezt neki nem kell tudnia. Hülyét csináltam magamból, mielőtt bekerültem ide, de mostantól minden megváltozik. Minden.
Semmi cuccom nincs, így magamra kapom a kockás inget, ami az ágy melletti széken hever, nem érdekel, hogy a Luke tulajdona e. Kimegyek a folyosóra, ahol megbámulnak az emberek. Legszívesebben elbújnék, de nem tudok. Luke karon ragad, és próbál úgy jönni mellettem, hogy ne lássam a gyűlölködő pillantásokat, de lehetetlen, akármennyire is akarja. Átlátnak rajta, figyelnek, én pedig tudom, ki fogok borulni. Lehet, hogy most azonnal. Ki kell jutnunk innen, nem tudom sokáig egyben tartani magamat, és robbanni fogok. Időzített bomba vagyok.
- El-eljössz velem a... temetőbe? - nyögöm ki nagy nehezen, amire gondolok, mire egy szomorú mosolyt és bólintást kapok válaszul. Kicsit jobb, tényleg, hogy van mellettem valaki. Nem akartam elhinni neki, amikor fél órája mondta, de igaza van. Kell egy ember, aki vigasztal ilyenkor.
- Az ott Luke Hemmings?! - ordítja el magát egy lány mögülünk, mi pedig automatikusan egyszerre fordulunk meg. A gyomrom liftezni kezd, és cigánykereket vet. Csak ezt ne! Csak fanokat ne, kérlek!
- Futás! - egy pillanatra néz csak szemeimbe, aztán karomat húzva kezd el szaladni az emberek között, akik úgy állnak a folyosó közepén, mint valami várfal. A kisebb csoport rohamosan közeledik felénk, de nekem csak annyi a dolgom, hogy bírjam az iramot, és ne essek fel a saját lábamban. Nem hiszem, hogy menni fog. Mindjárt végem. Nem bírom.

Most elbújok egy szép kis sarokba, még mielőtt megesztek, vagy szétcincáltok vagy nem tudom. Rettenetesen sajnálom, hogy több, mint egy hónapra tűntem el, és nem kaptatok részt sem. Mondanám azt, hogy értelmes dolgokkal töltöttem az időt, de tanuláson kívül (hahaha) semmit sem csináltam. Bizonyára néhányan láttátok, hogy az Online Dobverőre új kinézet jött, és persze egy régi blogom is új külsőt kapott (Calum fanfiction), amely jelenleg szüneten van.
Ebben a hónapban szeretném lezárni a Segítek első évadát, legalábbis nagy reményeket fűzök hozzá. Az átírás nagyon-nagyon jól halad, már tizennégy fejezetet (vagy tizenhármat?) megírtam, ami itt a blogon már a huszadik. Tehát egy kicsit előre kellett szaladnom. Nem baj. Az Ódét is újraírom, és ha gondoljátok, ha vége a második évadnak itt, akkor közzé teszem az újraírtakat. :)
Remélem, hogy még vagytok néhányan, és szeretném megköszönni nektek, hogy kitartottatok mellettem, és hittetek abban, hogy vissza fogok térni, nem sok időről lesz szó. A következő fejezet után már talán csak egy van, tehát bírjátok ki, még KÉT rész, és pam pam, MÁSODIK ÉVAD! ^^ Na nem locsogok tovább. Szép estét mindenkinek! <3