2015. szeptember 12., szombat

Tizennegyedik fejezet - "Luke Kibaszott Hemmings"

/Luke Hemmings/

Mióta kimondtam a szavakat, nem moccan. Idegesen malmozik a kezeivel, bennem meg szétmegy a pumpa. Egyszerűen nem értem a kirohanásait. Sokkal másabb, mint akikkel eddig találkoztam... És arról sincs semmi fogalmam, hogy miért érdekel ennyire. Elvégre: folyton csak veszekszünk.
- Nem kell megbeszélnünk semmit. Nyugalomra vágyok. Szabadságra! De nem kell segítség - néz mélyen szemeimbe. 
Nyelek egyet, és rápillantok a laptopra. Nem akarok a szemébe nézni még egyszer, mikor ezt csinálja. Megfájdul tőle a szívem. A gépen valami American Horror Story cím díszeleg, és azonnal érdekelni kezd, hogy miről szól, de majd később visszatérek rá.
- De meg tudnánk oldani! - teszem kezem az övére. Egy pillanatig alatta hagyja, aztán elhúzza. Fejét lehajtja, és csak bámul maga elé.
- El akarok tűnni és soha többé nem akarok visszajönni. Meg akarok halni! - suttogja a szavakat, mire lehajtom a fejem én is.
Ennek a lánynak sürgősen segítségre van szüksége, mert olyat fog elkövetni, amit magamnak nem bocsátanék meg. Miattam lenne, és, ha kiderülne, hogy mit csinált, akkor biztos, hogy én is olyan lelki állapotba kerülnék, mint ő. Mégis ki tudja elviselni, hogy miatta halt meg valaki? Nem vagyok gyilkos, hogy semmibe vegyem az ilyet.
- Ne gondolj ilyenekre! - mégis erőt veszek magamon, és ránézek. Engem fürkész, amitől kicsit nyugtalan leszek, de semmi több. - Rengetegen szeretnek téged! Nem hagyhatod itt őket! - cinikusan felnevet, én pedig nem értek semmit. Hát nincsenek barátai? Pedig ott vannak a szülei is, nem? 
- Engem? Szeretni? Maximum elviselnek, nem több.
- Tévedsz! - megrázom a fejem. - Ott van barátnőd... Hogy is hívják?
- Ivy - a szemén átsuhan egy érzelem, de olyan gyorsan visszatér az előbbi "semmishez", hogy nem tudom megfejteni, mi volt.
- Na látod?!
- Ő is csak elvisel, mert én hasonlítok hozzá leginkább közülünk. De a többiek még ezt sem teszik - nevet tovább magán.
- Már megint tévedsz.
- Mert? Mégis ki? - arcát a kezeibe temeti. - Egyébként nem mintha számítana. Annyi minden történt velem, hogy inkább itt hagynám a világot, minthogy maradjak.
Sóhajtok. Nem tudom, nem hiszem, hogy képes lennék arra, amit ő kigondolt. Túl sok embernek okoznék csalódást. Egyébként sem állna szándékomban, mert nem történt semmi olyan, amiért megérné. Sőt! Semmi nem ér ennyit.
- De köszönettel tartozom neked... Azt hiszem - mondja halkan a szavakat, mire kitágulnak a szemeim.
Nem hiszem el! Csak álmodok, vagy Brynn tényleg megköszönt nekem valamit?! Idáig is eljutottunk? Vagy mi?
- Mégis miért? - kérdezem, de látom, hogy nehezére esik válaszolni.
- Én... - lehajtja a fejét, összeszorítja a száját, és lehunyja a szemét, amiből csorog a könny. A pulcsija felé kap, felhúzza a bal alkarjáról, és elém tolja. Még mindig csorognak a könnyei, nem néz senkire sem, csak előre.
- De... Ezt... Mégis miért? - nem bírtam többet kinyögni. Miattam kezdte el magát vagdosni?
- Amióta találkoztunk, egyetlen egy csíkot sem húztam. Még csak eszembe sem jutott, a mai estéig.

Még nagyobb sokkhatás. Akkor mégsem miattam! Miattam hagyta abba! Húha... Ezt azért nem gondoltam volna. Mégsem hiába mentem utána...
- Figyelj! - megfogom a kezét, és a szemébe nézek. - Szeretném, ha engednéd, hogy... - inkább elhallgatok, és keresem a szót, nehogy mindent elrontsak. - Szeretném, ha engednéd, hogy a barátod legyek. Igen, a barátod akarok lenni! Azt akarom, hogy nekem mindent elmondj, hogy megbízz bennem, hogy én legyek az, akire számíthatsz!
Még jobban megered a könnye, de letörli azokat. Olyan, mintha nem akarná, hogy lássam, amikor sír. Pedig ebben nincs szégyellnivaló. Mindenkinek vannak olyan emlékei, amik a padlóra taszítják. 
- Utálom, ha mások sírni látnak. Gyengének érzem magam, és kiszolgáltatottnak. Ne élj vissza vele! - néz rám szúrósan, mire védekezésképpen magam elé rakom a kezeim. - De... Talán egy próbát megér... - megvonja a vállait. Nem sikerült teljesen eltüntetnie a könnyeit, így utána nyúlok és letörlöm. Csöndben marad, mire mosolyogni kezdek. Kezd belül biztosabb lenni, mint mikor idejöttem. Ennek örülök.
- Na, gyere ide! - húznám magamhoz, de kuncogva arrébb ül. - A barátok szoktak ölelkezni! - mondom kicsit sértődötten, mire mégis amellett dönt, hogy megölelhetem.
- Nem is tudom a neved igazából... - kezdek bele.
- Én sem a tied. Luke.
- Lucas Robert Hemmings, Luke - tartom még mindig a karjaimban.
- Brynn Semmilyen Carrington, Brynn - mondja el ő egy nevetés közepette. Mosolyra húzom a szám, mikor illatos parfümjének szaga megcsapja orromat, és alig bírom visszafogni magam. 
- Tisztára ellenállhatatlan vagy - suttogom a fülébe, ő pedig még jobban a mellkasomnak nyomja hátát. Egyre hevesebben kezd dobogni a szívem, és hú, ez nagyon nyálasan hangozott, pedig ez az igazság.
- Ugye tudod, hogy a barátok nem szexelnek? - kérdezi nevetve.
- Ugye tudod, hogy létezik barátság extrákkal? - mosolygok kajánul. Azon gondolkozok, hogy vajon neki is annyit jelentenek ezek a beszélgetések, mint nekem? Vagy másnapra már nem is emlékszik rám?
Megrázza a fejét, és kiszabadul a szorításomból, majd az ölembe ül. Ó, te jó ég! Mi az Istent csináljak?
- Brynn, ez nem jó ötlet! Határozottan nem! - könyörgök neki, de nem veszi az adást.
110937-Cuddle-Buddy- Miért? - elkezd mocorogni. Érzem, hogy ennek nem lesz túl jó vége. - Csak nem tetszik? - kuncog, aztán még jobban kezd el mozogni.
- Brynn, hagyd abba! - nevetek kínomban, mire elégedett mosoly kúszik ajkaira.
Leszáll az ölemből, és a borostámat kezdi el simogatni. A szemei nem eresztik enyéimet, és látom rajta, tetszik neki, amit csinál. Élvezi.
- Tudod, mindig is jó érzés volt tudni, hogy ennyire fel lehet izgatni valakit - mosolyog rám. A lábam közé nézek és azonnal megtudom, mire akart kilyukadni. Nevetni kezd, és lefekszik mellém az ágyra.
- Mondtam, hogy hagyd abba! - mondom nevetve, aztán szétterülök én is az ágyon. - Ejnye, Brynn Semmilyen Carrington.
- Ne akarj visszaélni a nevemmel, Luke Kibaszott Hemmings! - nevet rám, mire nemértően nézek rá.
Melegem van, ezért felülök, és lekapom magamról a felsőt, és visszafekszek Brynn mellé.
- Luke, ne csináld ezt! - nevetve elfordul tőlem, én pedig megölelem, és egy puszit nyomok a hajába.

Drágáim! Húha. A részt azért hoztam, mert... na jó. Már itt volt az ideje. Nektek pedig szeretném megköszönni, hogy ilyen rohamos gyorsasággal növögettek! Nagyon sokat jelent nekem! <3 Szeretnélek megkérni titeket, hogy kommenteljetek minél többen, hogy tudjam, akarjátok még a fejezeteket. :) Oh, és van egy jó hírem! Ha meglesz a 20 feliratkozó, újabb különkiadás!!!! :D
Hatalmas ölelés mindenkinek,
Brynn <3
Ui: 2. lettem kezdő író kategóriában. :D

2015. szeptember 9., szerda

Tizenharmadik fejezet - "Beszélnünk kell"

A(z) tumblr_njiym543Tp1untiwvo1_540.png megjelenítése/Brynn Carrington/

Már nincs messze a bár. Hamarosan odaérek, és nem kell beszélgetnem senkivel, kivéve persze, ha Ivy hív, hogy merre vagyok. McCartney biztos ki fog akadni, mint mindig. Valahogy érzem.
Az este pedig kész katasztrófa lesz, főleg, ha a szőke és a haverjai is díszvendégek... Egyszerűen rosszul érzem magam, ha rá gondolok. Mégis mi az, hogy segíteni akar? Mégis miért, és hogyan, és... és... miben? Nem tud, de, ha tudna, akkor sem fogadnám el. Nem kell több csalódás, és úgy is elbukna, akkor miért engedném, hogy megpróbálja? Ott vannak ők, akik meg akarnak találni, én viszont soha többé nem akarok őket látni. Tönkretették az életemet.
Szipogva sétálok a keskeny járdán, közben pedig az estén jár az agyam. Meg fogja bosszulni, amiért csak úgy otthagytam. És biztosan szórakozni fogunk egy kicsit... Ez alatt pedig azt értünk, amit akarunk. Legalábbis az ő részéről biztosan. Nem is akarok találkozni vele! Ne akarjon segíteni! Senki se akarjon, mert nem kell! Nem érdemlem meg!
Mikor meglátom a bárt, kicsit megkönnyebbülök, de az nem tart sokáig, mert Ivy azonnal a nyakamba borul. Erre sem volt szükségem. Nagyon feldobja a napomat, tényleg. Legszívesebben kifutnék a világból.
- Annyira aggódtam! Azt hittem elraboltak! - hüledezik. Aha, gondolom, hogy mennyire hiányoztam neki. Mindig ezt csinálja, amikor akar valamit, szóval nemsokára számíthatok egyfajta kérésre.
- Hinni a templomban kell - jegyzem meg gúnyosan, mire megforgatja a szemét.
- Hol voltál? Mindenütt kerestünk!
- Úgy tűnik nem mindenütt - fordítom el a fejemet, és tudom, hogy mindjárt robbanni fogok. Ebben nem tud megakadályozni senki sem, akármennyire is akarnák.
- Mi van veled? - flegmázik.
- Á, semmi! Szimplán ki vagyok akadva, annyi van velem! Elegem van a hülye segítségekből, a hülyékből, a hülye fiúkból, a hülye szőke fiúkból, és mindenki másból is! Elég! Nem bírom tovább! Elegem van! - már reszketek, de nem figyelek rá. - Miért akar mindenki a szárnya alá venni? Miért nem tud senki békén hagyni? Miért nem tudom meg ezekre a választ? Miért nem hagyjátok, hogy itt hagyjam ezt a kibaszott világot? - a könnycseppek csorognak le az arcomon, egyenesen a báli ruhámra, de még ez sem tudom érdekelni. Mégis hogy süllyedhettem idáig? És mikor? Miért nem tudtam kimászni a gödrömből, ami egyszer a sírom lesz?
Megfordulok, és lesápad az arcom. Luke- kal, és barátaival állok szemben, akik nem értik és felvont szemöldökkel néznek rám. Még több könny szökik a szemembe, és azt sem tudom, mit csináljak. A három fiú értetlenül mered rám, míg Luke arca inkább sajnálattal van tele. Félek, hogy elkezdene beszélni, így inkább felszaladok a szobánkba. Sokkal könnyebb elmenekülni, mint szembenézni dolgokkal. Ugyanez vonatkozik a múltunkra is. Nem akarom, hogy befolyásoljon, mégis mindig amiatt döntök úgy, ahogy. Képtelen vagyok feldolgozni, és rettentően nyomaszt, hogy az emlékeim miatt nem vagyok képes normális életet élni, mindezek mellett nem hagynak dönteni.
Az ágyra fekszek, arcom pedig beletemetem a párnába. Nem akarok emlékezni, soha többé. Nincs szükségem apróságokra! Nincs szükségem semmire, főleg nem a fájdalomra. Hogy lehet, hogy valaki annyira utálja a "gyerekét", mint engem anno? Vagy a barátok? Soha nem volt egy darab sem, erre jönnek ezek az idióta döntés-sorozatok is, meg most még Luke is a nyakamon van.
- Utálok élni! Miért nem haltam meg? Miért vagyok itt? Miért? - sírom a párnába a kérdéseim és felgyülemlett haragom.
Egyetlen vigasztalásom most csak az, ami ilyenkor mindig: sorozat, pia, popcorn és chips. Még mielőtt elkezdeném a sorozat-estet, átöltözöm valami kényelmesebb ruhába, ami egy fekete cicanadrágot, és egy rám nagy, szürkés pólót takar, amin egy "Sad" felirat díszeleg.
Laptoppal a kezemben elhelyezkedek az ágyon, aztán elindítom az épp aktuális kedvencem, az American Horror Storyt. Tudom, néha hülyének néznek miatta, hogy ilyesmiket nézek, olyasmi jelenetekkel, de úgy érzem, közel áll hozzám a sorozat. Érzem a sötétséget. Persze van, amikor legszívesebben kibeleznék valakit, amiért olyan hülyén viselkedik, meg nem képes felfogni, hogy oda ne menjen, de ilyen minden filmben van.

Ivy beront a szobába, aztán magunkra zárja az ajtót - kulcsra. Meglepetten figyelem az eseményeket, de nem kapok választ, így köhintek. Szemeit az enyéimbe mélyeszti, és nehéz levegővételeit szabályozni próbálja. Nagy nehezen ugyan, de sikerül neki.
- Jaj! - egy erőltetett mosolyt kanyarítok magamra. - Az a szőke hajú az a bizonyos srác? Követelte, hogy mutassam meg, hol vagy meg ilyesmi! Nagyon szerelmes lehet - gondolkozik el hangosan.
- Vagy csak szimplán hülye - mondom a szerintem értelmesebb magyarázatot.
- Mi történt veled, Brynn? - ül le az ágy szélére. Legszívesebben kitolnám a szobából, de emlékeznem kell, hogy nem szabad, mert McCartney utálja, ha veszekszünk egymással. Ráadásul most erőm sincsen nekiesni a torkának, még akkor sem, ha rettentően idegesítő nőszemély.
- Nem tudom, fogalmam sincs. Egyik pillanatban még tudom magam kontrollálni, utána meg nem, és így az is változik, hogy elviselhető vagyok- e! Segítség kell, de nem lehet!
- Teljesen átérzem a helyzeted. Tudom, miken mész keresztül, hogy nehéz neked, hogy miért csinálod ezt.
- Könyörgök, mondd el! - suttogom, mert én már teljesen kibuktam. Olyan értelmetlen ez az egész, és én is tiszta hülye vagyok, de egyszerűen lehetetlen, hogy mindig irányítani tudjam magam. Két fajta dolog van, amit nem tudok irányítani: az, amikor nagyon szomorú, és csalódott leszek, vagy az, amikor dühös. Sajnos ez az én hatalmas problémám. Pedig mit meg nem adnék érte, ha normális lehetnék, és kezelhető!
- Te más vagy, mint akinek mutatod magad. Ez a baj. Itt mindenki ezt csinálja... És akkor csodálkoznak, hogy nincs rendben velük valami - mondja ki halkan a szavakat, majd kimegy, én pedig magamra maradok. Mégis miféle válasz volt ez?
Megrántom a vállam, aztán lehúzok egyet az ásványvizemből, végül elindítom az AHS negyedik évad ötödik részét. Kétségtelen: Jimmy nagyon helyes!
Kemény negyvenvalahány perc múlva kikapcsolom, s gondolkozok, hogy mi is történt benne, amikor hirtelen valaki benyit a szobába, és azonnal magunkra zárja az ajtót. A hang irányába nézek, és a szőke cicababa felé fordulok, nem értően. Egy darabig csak nézzük egymást, számról azonnal lefagy az eddig fent volt mosolyt, majd belekezdek:
- Mit keresel itt? - hangom összecsuklik, miközben leül az ágyra. A szívem majd kiugrik a helyéről, a testemen átfut valami, mintha megrázott volna az áram. A gyomromról nem is beszélve, amiben életre kelnek azok a bizonyos pillangók, ami már gusztustalan a számomra. Fujj! Mégis mikor lettem ilyen nyálas? Egyáltalán honnan szedtem ezt az undorító szöveget? Komolyan mondom, mindjárt elhányom magam.
- Beszélnünk kell - ejti ki a szavakat, én pedig ledermedek, és azt sem tudom, fiú vagyok- e vagy lány. Jó, azt azért igen, de fogalmam sincs, mit akar. Megint segíteni? Csak, mert akkor tojok a munkára, és úgy kirepítem innen, hogy szállhat, mint a győzelmi zászló.

Hi guys! Mit gondoltok? :D Tudom, hirtelen jött, de túlléptük az 5000 látogatót, és ez nagyszerű! :D Na, szerintetek mit akar majd Luke? Egyáltalán ő az? :O Na, és Ivyről? vagy Brynn gondolkodásmódjáról? :D Kommenteket várok! :) Hatalmas ölelés <33