2015. július 11., szombat

Köszönöm!

Hi guys! :)
Megkaptam életem legszebb könyvborítóját és meg kell mondjam, imádom! Csodálatos! Nem hittem volna, hogy ennyire jól meg lehet csinálni, de ez minden képzeletemet felülmúlta! 
Leah Hope Eastbrook készítette el nekem, nagyon hálás vagyok neki, hogy ilyen hamar! :)

Ami pedig, a jövőbeni terveket illeti, nemsokára egy új fejezettel lehettek gazdagabbak. Meg kell mondanom az igazat, nem halogathatok tovább:
A blog nem csak L.H. fanfiction. Nem fogom megmondani, hogy melyik az (na jó, sorozat :3), de egy kicsit később fog kiderülni. 
Mivel elég rég volt ilyen nem fejezet-rész, ezért úgy döntöttem, most itt az ideje összefoglalnom.
Nem tudom, mennyire kiszámítható a történet, mindenesetre remélem, hogy nem túlzottan. Eredetileg csak L.H. fanfic- nek szántam, de közben elkezdtem nézni egy nagyon jó sorozatot (furdaljon a kíváncsiság, éljen! :)) és közben felszedtem egy bétát is (bocs, hogy így fogalmazok rólad, barátosném :3), szóval gondoltam, ideje olyat létrehozni, ami kicsit más, mint a többi. Még ilyen fanfiction- t nem láttam, de később talán lesz. Addig is: sima sztorinak indult, de elárulom, valamennyire a húszon nem tudom hányadik fejezettől kezd átmenni fantasybe. Egy új "faj"-féleségről olvashattok majd, azt hiszem. Bár, be kell vallanom, néhány helyen eltértem az eredetitől, de nem akkora probléma. :)
Remélem kíváncsivá tettelek titeket, a könyvborítóért pedig örök hála Leah- nak! :) Bétám már az összes fejezetet elolvasta (jelenleg 29 van, mindennel együtt) és azt hiszem, kijelenthetem, hogy egész jól haladok a történettel. Kezdem érezni azt a kötődést a történettel, amit az eleje óta várok. Nagyon fontos nekem! :)
Mivel már kezdek előre tervezni, azt hiszem, hogy a történetnek második évada is lesz. Mikor mindent megtudtok a húszon valahányadik fejezetekben, onnantól egy másik világ fog elénk tárulni, szóval... Körülbelül harminc valamennyire lehet számítani, utána indul a második évad. :)

Köszönöm, hogy időt szántatok erre a béna kis bejegyzésre, de muszáj volt megírnom! :)
Ölellek titeket!

2015. július 7., kedd

Hetedik fejezet - "Nem vihet ki..."

BOLDOG SZÜLINAPOT ASH <33333333333
----------------------------------------------------------------------------------------------------------

/Brynn Carrington/

Az üvegfalas szobában vagyunk és megbeszélést tartunk. A kopasz, néger csávó, aki hasonlít Willre, nem más, mint Jonathan. Mi becézhetjük Nathannak, Jonak és Nath- nak.
- Brynn, nem szólnál pár szót? Miután eltűntél eljöttünk onnan ide és Ivy várt meg téged. Szóval, hajrá! - mosolyog rám gúnyosan Evelyn.
- Mégis milyen pár szót? Nem szólok semmilyen pár szót! - mutogatok a kezemmel.
- De, Brynn, Evelynnek igaza van! - McCartney hangja tűnik fel.
Evelyn elégedett, és gúnyos mosolyt erőltet a szájára. Sőt, ha jobban belegondolok, neki még erőltetnie sem kell.
- Brynn vagyok. 1996- os - tudom le ennyivel.
McCartney rossz szemmel néz rám, de tudja milyen vagyok, így meg sem próbál újra szóra bírni. Legalább ő nem próbálkozik olyan hevesen, mint Evelyn.
- Menjetek készülődni. Estére vendégek lesznek! Sőt, lehet, hogy már mindjárt itt vannak! - tapsol össze vissza a férfi.
Idegesen megyek ki a szobából, nyomomban Ivy tipeg. A többiek még dúrcáznak egy sort bent.
- Ivy, mindjárt megyek utánad - nézem közben az oszlopot, ami olyan, mintha mozognak. Érdekes... felettébb érdekes...
Ivy megértően bólint, aztán egyre közelebb megyek. Lépteket hallok a másik irányba, közben én is gyorsítok. Már majdnem odaérek, mikor a lépés futássá alakul, így kénytelen vagyok hasonlóképpen cselekedni.
Egy hatalmas aulaszerűséghez érek, bent pedig négy fiú ül. Az egyikkel összefutottam az imént, a színes hajúval. A másik kettőt nem ismerem, az utolsó pedig... A szőke cicababa.
Belépdelek közéjük, és mindegyik úgy néz rám, mintha valami kísértet lennék. Kicsit felvonom a szemöldököm, aztán a karjaimat a csípőmre teszem.
- Mégis mit jelentsen ez? Leskelődtök utánunk? - emelem fel a hangom.
- Mi? Dehogy! - tiltakoznak olyan gyorsan, hogy már akkor hangzik a válasz, mikor még be sem fejeztem a mondatomat.
- Idióták - forgatom a szemem és kimegyek.
Annyit még hallok, hogy az egyik biztatja a másikat, hogy: Menj utána! Vagy, hogy: Ne, ne! Tudod mit tett! Meg ilyesmik...

Sóhajtok, és kullogok Ivy után, aki már biztosan fent készülődik, ahogyan kellene. Odaérek a lépcsőhöz, bal lábam már az első fokon van, kezem a korláton, mikor valaki megfogja a csuklóm.
Hátranézek és megint azzal a fiúval találom szemben magam. Nem értem! Követ? Mindig ott van, ahol én!
- Kérlek, ne haragudj! Csak meg akartam mutatni a barátomnak, hogy ki vagy - próbál komolyan beszélni, meg magabiztosan, de nem nagyon megy neki.
- És erre az a legjobb megoldás, hogy utánam kukucskáltok. Értem - bólogatok.
- Nem! Egyébként meg nem állhattam volna csak úgy eléd, hogy: Hé, bemutatom barátomat, mert meg akart ismerni téged! Már így is pipa voltám rám, amiért megkérdeztem a mosdóban, hogy miért sírsz, hát még ha odaállítok az egyik haverral!
- Tényleg rengeteget tudsz rólam - mozgatom a fejem. - Éppenséggel annyit, mint én rólad. Semmit.
- Nem kezdhetnénk újra? Tegnap még egészen máshogy viselkedtél!
- Mit akarnék újrakezdeni? Nem jártunk vagy ilyesmi! - kacagok.
- Akkor sem fogom hagyni, hogy csak úgy lerázz! Ha már idejöttem és az újrakezdésért esedezem, akkor leszel szíves normálisan viselkedni!
- Nekem te ne mondd meg, hogy mit csináljak! - szabadítanám ki magam a szorításából, de nem enged. Kicsit még húz rajta, így teljesen esélytelen a szabadulás. - Engedj el!
- Nem! Megbeszéljük!
- Nem! Nem akarok beszélni veled! Hagyj békén! - rángatom.
- Mi folyik itt? - jönnek ki McCartneyék.
- Nem ereszt el! - mutatok a csuklómra.
Közelebb jönnek és McCartney megáll a fiú előtt. Farkasszemet néznek pár másodpercig, de a fiú még mindig nem enged.
- Elengednéd? - kérdezi McCartney, de a fiú csak megrázza a fejét. - Jó, akkor legyen másképp.
Csettint egyet, és két őr jelenik meg. A fiú még mindig magabiztosan áll mellettem, amin meglepődök.
- Nem vihet ki - mosolyog.
- Ó, nem is én foglak! Majd ők - bök a két ember felé, akik úgy néznek ki, mintha ikrek lennének.
- Ők sem - gúnyosabb mosolyra húzza a száját.
- Már miért nem? - kacag kelletlenül McCartney.
- Mert én vagyok az egyik vendég - somolyog elégedetten.
Mire kimondja a szót, a szívem nagyot ugrik, az eszem pedig olyasmit kiabál, hogy fuss, meg ne állj hazáig! És azt hiszem, ma este fogok kipurcanni.